Bolond, ki földre rogyván fölkél
s vándorló fájdalomként
de mégis útnak indul,
s hiába hívja árok,
s ha kérdezed, miért nem?
hogy várja őt az asszony
Pedig bolond a jámbor,
fölött régóta már csak
hanyattfeküdt a házfal,
és félelemtől bolyhos
Ó, hogyha hinni tudnám:
mindazt, mit érdemes még,
ha volna még! s mint egykor
a béke méhe zöngne,
s nyárvégi csönd napozna
a lomb között gyümölcsök
és Fanni várna szőkén
s árnyékot írna lassan
de hisz lehet talán még!
Ne menj tovább, barátom,
|
s újra lépked,
mozdít bokát és térdet,
mint akit szárny emel,
maradni úgyse mer,
még visszaszól talán,
s egy bölcsebb, szép halál.
mert ott az otthonok
a perzselt szél forog,
eltört a szilvafa,
a honni éjszaka.
nemcsak szivemben hordom
s van visszatérni otthon;
a régi hűs verandán
míg hűl a szilvalekvár,
az álmos kerteken,
ringnának meztelen,
a rőt sövény előtt,
a lassu délelőtt, -
a hold ma oly kerek!
kiálts rám! s fölkelek!
|