József Attila (1905-1937): Ködből, csöndből

Nem várom már az életet,
vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, nem bántom,
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok,
mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál, s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan,
S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek fölött

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csak a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog,
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordit,
ködből csöndből, föl a holdig,

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet,
S legelőször is engemet.